Szeretett kollegánk és barátunk, Amedeo Di Francesco, a Nápolyi Keleti Egyetem (Università degli Studi di Napoli L’ Orientale) egyetemi tanára, a magyar irodalom professzora, a Nemzetközi Magyarságtudo-
mányi Társaság volt elnöke (1996–2006) és jelenlegi választmányi tagja, a Miskolci és a Debreceni Egyetem honoris causa professzora, betöltötte azt az életkort, a hetvenedik évet, ami filológusoknál, irodalmároknál tulajdonképpen a felnőttkor kezdete. Amedeo esetében azonban ez csak részben igaz: a tudós felnőttkor nála már régen elkezdődött, de az ifjúság sem ért véget. Nem véletlenül választotta nemcsak kutatási területéül, hanem életformájául is a garabonciás alakját. A garabonciás, a nyughatatatlan vándor, a szenvedélyesen tréfás és mókásan komoly örök diák még felnőttként is kortalanul fiatal marad, megöregedni pedig (per definitionem) nincs is esélye.
Magyarországra a kalandvágy hozta, a magyar kultúra kutatására a kíváncsiság ösztönözte, s a az ismeretlen területek felfedezése, sokszor kockázatos, meglepetéseket tartogató bejárása kutatóként, tanárként és tudományszervezőként is életeleme maradt. Jó csillagzat alatt végezte tanulmányait Rómában, karizmatikus professzorok, Szauder József és Balázs János tanítványaként, s magyarországi kutatásait, tudományos pályáját az a Klaniczay Tibor irányította, akit évtizedek múltán is büszkén nevezett így: „Mesterem és Barátom”. Szerencsés vándor, aki útja során nagybetűs Mesterrel találkozhatott. Klaniczay Tibor, a hungarológia elkötelezett spiritus rectora pontosan érezte, hogy a magyar irodalom, a folklór, a nyelv és a művészetek értékeiről, történetéről a nagyvilágban az beszélhet igazán hitelesen, aki kívülről jött, és a magyar kultúrát eleve ahhoz az európai horizonthoz és hagyományhoz méri, amely számára otthonos. Amedeo Di Francesco hungarológusként, tudományszervezőként a magyar és európai, főként olasz kapcsolatok minden területével foglalkozott, benne a 20. századi és a kortárs irodalommal, költészettel, de mint kutató és egyetemi tanár a régi magyar irodalom mellett kötelezte el magát. Balassi Bálint, Rimay János, Zrínyi Miklós: a régibb magyar literatúra kanonikus alkotóinak mindegyikéről újat, izgalmasat, új szempontból tudott mondani. Kedves költőit azonban mindig szélesebb irodalom- és eszmetörténeti horizontba állította: a reneszánsz és a manierizmus, a petrarkizmus és a marinizmus perspektívájából vizsgálta őket, a pasztorál, a filozófiai líra és a hőseposz európai léptékű műfajtörténeti kontextusában helyezte el műveiket. A terület hazai specialistái közül is kitűnt két egészen speciális kutatói vonásával. Az egyik: az epikus költészet formális, a tradícióban öröklődő elemeinek, a formuláknak szinte megszállott kutatása (s tágabb értelemben az irodalom nem-szubjektív, folklór-elemei iránti érdeklődése). A másik: a régi magyar irodalom, s főként a költészet legszubjektívebb, legnehezebben rendszerezhető területének, a stílustörténetnek a rendkívüli érzékenységgel végzett vizsgálata. Legemlékezetesebb tanulmányaiban revelatív erővel mutatja meg, hogyan tanulta meg Balassi a petrarkizmus nemzetközi formanyelvét, majd hogyan formálta azt sajátosan magyarrá, s hogyan tette ugyanezt Zrínyi Miklós a következő korszak sztárköltője, Giambattista Marino szövegeivel. Az olasz pásztorjátékok testetlen nimfáiból Balassi kezén tündérek lesznek, Marino mitikus tájainak kéjkertjei fölé Zrínyi kősziklája magasodik és forgószele süvít – miközben a költői nyelv ugyanaz marad, de mégis átalakul.
Kutatóként sosem adott a divatokra, mindig a problémák érdekelték: tanulóéveinek strukturalista eszköztárát csak jóval később, érett kutatóként kezdte alkalmazni magyar (és részben szláv) anyagon, s a Klaniczay által szorgalmazott manierizmus-problematika iránti érdeklődését akkor mélyítette el igazán, ért el komoly filológiai eredményeket s járult hozzá az irodalomtörténet módszertani önreflexiójához, amikor a tudományos divatok éppen másfelé fordultak. Balassi Bálintról írta valamikor, „a harmónia iránti féktelen vágy” jellemezte költészetét és egyéniségét – ám mindez magára is igaz. Amedeo szenvedélyes ember, ahol megfordul, érzelmeket kelt és érzelemmel viszonyul, kollegáihoz és kutatási tárgyához is. Közömbös senki nem marad iránta, ahogy ő sem képes a közömbösségre: hajtja tovább a garabonciás örök nyughatatlan felfedező szelleme. A Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság vezetősége, tagsága és a magyar kultúra iránt elkötelezett szélesebb kutatóközösség nevében is további kalandos vándorlást, sok munkát, újabb felfedezések örömét kívánjuk neki.
