Elhunyt Kiss András (1922–2013) levéltáros, történész

Bár a levéltárosi foglalkozás nem tartozik a legismertebbek közé, mégis úgy tűnik, Erdélynek a 20. század elejétől fogva folyamatosan volt köztiszteletben álló, széleskörű ismertségnek örvendő levéltári szakembere. Kelemen Lajosra gondolok elsősorban, aki páratlan memóriájával, a bérces kis haza múltjának részletes ismeretével legendássá tette ezt az életpályát. Halála után kétségkívül Kiss András, a Kolozsvári Állami Levéltár munkatársa nőtt bele ebbe a szerepbe. 

Nem történeti stúdiumok után, hanem a régebbi gyakorlat szerint jogászként került Kiss András a kolozsvári intézménybe, ahol nyugdíjazásáig dolgozott. Nagy gonddal kezelte a reá bízott levéltári anyagot, latin meg német nyelvtudása és paleográfiai ismeretei révén évtizedekig alapembernek számított a változatos tematikájú iratok rendezése vagy rendjük helyreállítása tekintetében. Jó néhány levéltári segédlet készítésében is közreműködött, elősegítve a gondjaira bízott archívumok anyagának feltárását.

A munkáját komolyan vevő levéltáros feladatkörébe az intézménytörténet művelése is beletartozik, hiszen egy-egy iratképző hivatal vagy testület működésének részleteit a fennmaradt iratok rendezésével foglalkozó szakember tárhatja fel a legalaposabban. Kiss Andrásnak a vármegyei filiális szék keletkezéséről vagy Kolozsvár önkormányzati fejlődéséről szóló tanulmányai tanúsítják, hogy e feladatot magas szinten oldotta meg.

Ugyancsak fontos feladat hárul az igazi levéltárosra a történeti forráskiadás területén, és a mindennapi munka évtizedei alatt gyűlt cédulákból jog- és kormányzattörténeti jellegű forrásközlései ugyanolyan bőven születtek, mint művelődéstörténeti adatközlései vagy Kolozsvár múltjának egy-egy részletét megvilágító közleményei. Nem hagyhatjuk említés nélkül Kiss András egyik kedvenc témáját, a boszorkánypereket, adatközlésekkel járult hozzá a nagy forráskiadvány teljessé tételéhez, és több tanulmányban, sőt külön kötetben elemezte az erdélyi boszorkányperek jellegzetességeit.

Igyekezett közelebb hozni a szélesebb közönséghez is a levéltárak titokzatosnak tűnő világát, és a bulvársajtóban keringő kolozsvári városi legendákat a levéltári iratokra támaszkodva oszlatta el a helyi napilap hasábjain. Így kerekedett ki például a forrásokból a Petőfi utcai Gilovics-ház, az úgynevezett „hóhér háza” nem borzongatóan izgalmas, de annál hitelesebb története.

A jó levéltáros élete – szolgálat, amint maga írta egyik kötetének vallomásos előszavában, Diósy Gergely kolozsvári nótáriust idézve „a közönség javáért” végzi a munkáját. Nem csupán Kiss András tudományos közleményei tartoznak e szolgálat körébe, hanem az érdeklődő kutatók felvilágosítása is, amit a szakirodalom a szenvtelen „tájékoztatás” kifejezéssel illet, ő viszont szenvedélyesen, magas szakmai színvonalon és önzetlenül végezte. Szíves szóbeli tájékoztatásai mellett igen gyakran saját céduláit, kijegyzéseit is átadta olyan kutatóknak, akiknek felkészültségéről, a téma iránti komoly érdeklődéséről meggyőződhetett.

Nyugdíjazása után is rendszeresen bejárt a levéltár kutatótermébe, és saját témáinak nyomozása mellett mindig szívesen válaszolt a szakmai kérdésekre, mástól nem is remélhető felvilágosításokat nyújtva. Hatalmas tudásával, több mint fél évszázados tapasztalataival párosuló bizalomgerjesztő egyénisége és szolgálatkészsége valóban a jó levéltáros mintaképévé avatja Kiss Andrást.

Sipos Gábor