Laudáció Monok István tiszteletére a Klaniczay-díj átadása alkalmából
A fotón balról jobbra: Kecskeméti Gábor, a Klaniczay-díj kuratóriumának elnöke átadta a Klaniczay-díjat Monok Istvánnak, a Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság társelnökének, mellette Bene Sándor, a Klaniczay-díj kuratóriumának tagja.
Jankovics József laudációt tart a díjátadáson
Fotók: Balogh Tibor
„A múlt mindig aktuális. Még akkor is az, ha a 21. század elején a közbeszéd szintjére emelkedett az a nézet, amely szerint csak az alkalmazható ismeretekre van szüksége az emberiségnek.” (Önismeret idegen tükörben) Vallja Monok István, s kutatásainak alapfeltétele, állandó jellemzője, mintegy szakmánk védjegyeként, mely nem áruvédjegy csupán, hanem őrállás is: jelentvén és jelezvén, hogy a hiteles irodalomtörténész, amint az ünnepelt is, hogy mindig idegen tükörben is vizsgálja tárgyát, nem rejtőzik az egynézőpontúság dogmatikus, antiintellektuális mechanizmusa álorcája mögé. S nem túlzás a védjegy vagy őrállás szó e helyt: mert aktuális szakmai szükségszerűség. Ehhez az állásponthoz szorosan kapcsolódik, vele együtt mozog az a kutatási alapelve, hogy a kulturális örökség feltárásához – elvégre az itt ülők mindannyian azt végezzük – elengedhetetlenül hozzátartozik a komparatív elemzés, az összehasonlító vizsgálat, az önismeret idegen tükörben, a kontroll ellenőrző szerepe. A közös karakterisztikumok, és a specifikus sajátságok pontos elhatárolása. A hatás és a kapcsolat kimutatása. Ahol magától értetődő az is, hogy ugyanazt a jelenséget a modern tudomány által produkált új, esetleg más tudományszakoktól eredő módszerekkel is vizsgálat alá kell vetnünk. Az összehasonlító tudománynak ugyanakkor a történetiség szempontjait is követnie kell: „a kulturális jelenségeket úgy próbáljuk leírni mostani tudásunk szerint gondolva”, úgy, ahogy az egykori társadalom tagjai is” gondolkodhattak róla, idézem tovább Monok István irodalomtörténészi ars poeticájának sine qua non-ját.
A fentiek jegyében centrális helyet foglal el kutatási és kutatásszervezési ideáljában, hogy a mai Magyarország határain túllátván, a jelenségeket közép európai, pontosabban Kárpát-medencei kontextusban vizsgálja. Különösen nagy jelentőségűek azon eredményei, amelyek – a jól ismert korábbi akadályok és tiltások miatt – eddigelé nem születhettek meg. A megváltozott viszonyokból következően új kutatási terepek nyíltak, s ezt idejekorán felismervén, a mai Burgenlandban, a Batthyányiak, Nádasdyak, Esterházyak, vagy a felvidéken és akár a délvidéken, Baranyában, vagy Erdélyben az őrzésből kiszabaduló források feltárásával, az ő irányításával máris napvilágra, sőt nyomdafesték alá is kerülhettek. Ennek beszédes példája, a most méltatandó kötet előzménye Kék vér, fekete tinta már 2005-ben, a magyar nyelvű megjelenés évében idegen nyelven, idegen tükörben is nyomdafestéket látott, angol, német, horvát és szlovák fordításban.
Ha van valaki e tágabb hazánkban, és azon túl is, aki már régen megérett arra, hogy irodalomtörténeti munkássága miatt, most ebbe beleértve a könyv- és könyvtártörténeti tevékenyégét, valamint a magyarságtudományit is, bőven rászolgált volna legfőbb szakmai díjunkra és elismerésünkre, az kétségkívül nem lehetne más, mint az Országos Széchényi Könyvtárat új életre keltett egykori igazgatója, az Akadémiai Könyvtár jelenlegi irányítója, számos hungarika digitálisan, vagy fizikai mivoltában hazatérítő munkása, hogy egyéb irányú működésére: oktatás, szerkesztés, magyar–magyar, és magyar–nemzetközi kapcsolat létrehozójára és gondos ápolójára ne is utaljunk: Monok István. Mindez kiválóan eleget tenne a díj névadója, Klaniczay Tibor tudományos programjának és elvárásainak, nem felelhetne viszont meg a díj létrehozói feltételrendszerének, alapszabályunknak. Nem ünnepelhetjük súlyának és értékének megfelelően, hatalmas és sokirányú, az oktatótól a szervezőig, a kapcsolatteremtőtől a tudományos kutatóig, az intézményvezetéstől a roppant távlatosan gondolkodó és tervező kutatásvezetőig terjedő magas színvonalon megvalósított, tudósgenerációk munkáját összekötő, új tehetségeket felfedező és életútjukat alakító tevékenységét. Szerencsére ezt megtehettük a 60. születésnapját megünneplő kötetben Monokgráfia. A Klaniczay-díjjal nem tüntethetjük ki a Monok István pseudonéven Testet öltő intézményt sem. Az iniciátort, a fundátort, a koordinátort és a diszpenzátort. Nem díjazhatjuk a Monok István-i egyéniséget, a hungarológia jeles képviseléséért. Itt és most mindössze egyetlen termékéért laudálhatjuk, bármilyen lenyűgöző is publikációs termése.
„A magyarországi könyvtörténeti kutatások nemzetközi beágyazottsága jelentősen javult az elmúlt negyed évszázadban.” Hogy ez így történt, történhetett, az jelentősen köthető Monok Istvánnak és a maga köré gyűjtött, kiváló kutatókból álló, de a változó igényekhez illően cserélődő csapatának.
S van még egy alapelve kutatásaiknak, mely nélkül nem érthetnénk meg hatalmas, kiterjedt kutatást megkívánó munkájuk mottóját: „Talking about books and not the texts.” Vagyis a könyv mint adathordozó áll vizsgálódásaik centrumában, s jóllehet ebből sok adat levonható a tartalomra nézve is, de nem mentalitástörténeti-szellemtörténeti-eszmetörténeti stb. tartalmak kifejtését igyekeztek előadni.
E munka egyik alapvetően fontos szintézisét kapjuk kézhez az alább bemutatandó, díjazott kötetben. Mivel még kevesen láthatták-forgathatták, érdemes rövid leírását adnunk: The Cultural Horizon of Aristocrats in the Hungarian Kingdom. Their Libraries and Erudition in the 16th and 17th Centuries. A sorozat, amelyben megjelent, a bécsi egyetemé: A Verflechtungen und Interferentzen Studien zu den Literaturen und Kulturen in zentraleuropäischen Raum. Herausgegeben von Wolfgang Muller-Funk und Andrea Seidler. Translated by Kornélia Vargha. Praesens Verlag, Wien, 2019.
A kötetet számos illusztráció gazdagítja, hogy a könyvtártulajdonosok portréi a jól ismert Elias Wideman Icones-ából kerültek át e kötetbe, kivéve Batthyány Boldizsárt, akinek képmása a Nemzeti Múzeum Történeti Arcképcsarnokából származik, míg akinek volt igénye ex librissel is megörökítenie a kötethez kötődő tulajdonjogát, azon ábrák az Országos Széchényi Könyvtár Régi Nyomtatványok Tárának ex libris-gyűjteményéből kerültek át. (Gyulai, Zrínyi, Illésházy, Istvánffy, Nádasdy, Esterházy, Czobor, Forgách családok.)
Az udvari kultúra és a családi könyvtárak egymást erősítő pillanatai vetítődnek rá a korra a bevezető és a kötetzáró tanulmányokból, jelezvén és hangsúlyozván, hogy mi akadályozta meg, hogy a magyar könyvtárak milyen anyagot tudnak ma megjeleníteni. A legnagyobb kényszer abból fakadt, hogy a Kárpát-medencében e korszakban még nem volt működő könyvkereskedés, és a külföldi kiadók vagy kereskedők katalógusai sem jutottak el az olvasókig. A jelentősebb könyvtárak azok a főnemesi bibliotékák lettek, amelyek öröklődéssel bővültek más-más generációk összeműködése révén. Az arisztokrácia külföldet megjárt figurái maguk is számos könyvvel térhettek haza, mások alumnusaikat bírták rá, hogy a nevükben vásároljanak könyveket (Teleki Mihály). Monok István 23 ilyen magánkönyvtárat tárt fel és a királyi udvar hiányában számításba jöhető Fogarasban működő fejedelmi könyvtárat, az Apafi Mihályét és felesége Bornemisza Annáét használta még, mely szintén nem volt túlságosan gazdag; a Rákócziak anyagai átkerültek Sárospatakra, s Bethlen Gábor könyvtárából pedig csak 5 kötetnyi maradt az utókorra. Akinek uralkodása után még fél évszázaddal-évszázaddal is pusztultak az erdélyi magán- és közgyűjtemények, mint az enyedi kollégium könyveivel is történt, később a gyulafehérvári is úgy járt, csak azt nem a tatárok, hanem az ugyanolyan pusztulást maguk mögött hagyó német csapatok követték el. Monok István szerint az is komoly gátja volt a könyvtárak gazdagodásának, hogy használóik nem voltak olyan gazdagok, hogy könyveket szerezzenek be, netán gyűjtsenek, bibliofil gyönyöröket élvezzenek, mert a vásárlók nem kapcsolódtak modern európai intellektuális tendenciákhoz, értelmiségi központokhoz. Mai konferenciánk szempontjából kiemelném két irodalmi személy magánkönyvtárának összehasonlítását, Balassi Bálintét és Zrínyi Miklósét. A különbség rendkívül látványos, Balassi kalandos életébe nem fért bele annyi nyugalom, amely a könyvtárhoz letelepedéssel láncolta volna, a családban sem alakultak ki nemzedékről nemzedékre öröklődő gyűjtemények, a tizennyolcadik századi királyi Pál, pohárnok „innyaadó”, ahogy más dokumentumok nevezik ezt a mesterséget, még mindig csak félszáz alatti kötetszámot produkál.
Ennek éles ellentéte Zrínyi Miklós, akinek több helyről is gyűlt a könyvtára, öröklődéssel is, és tudatos beszerzéssel is gyarapodott, s igazi könyvszerető-könyvgyűjtő vált belőle, akinek megvoltak a könyvtárhasználati szokásai, a könyvtár működtetésének technikái, az olvasási metodusai. Mindezzel több „szakmának” a terminusait használhatta, azokhoz keresett megfelelő irodalmat. S innen is fakad az a rendkívül széles körű intertextuális kapcsolatrendszere, amelynek épp napjainkban élhetjük-tapasztalhatjuk meg azt a még igazán feltáratlan gazdagságát, amely folyamatot éppen e mai konferenciánk is felgyorsított: felfedvén azokat a rejtett szövegösszefüggéseket, melyekről még nem volt tudomásunk.
A könyvtárak átvizsgálása közben Monok István rendkívül érdekes és fontos nóvumokat is feltárt: a női könyvtulajdonosokról, a női olvasóról is van új mondanivalója: alapfelfedezése, hogy külön kell értékelni a magyarországi és az erdélyi olvasókat illető könyvészeti jelenségeket. A magyarországi dámák főleg közeli nyugati tájakra s családokba mentek férjhez, míg az erdélyiek főleg maguk között házasodtak, így a nyelvi problémák is másként merültek fel. Erdélyben általában magyarul folyt a kommunikáció, viszont Magyarországon a 18. század elejétől a lingua franca, a francia nyelv irányában teljesedett ki. A hölgyek örökölhettek is könyveket, és házasság révén is kiegészíthették, főleg idegen nyelvű anyaggal, gyűjteményeiket. Ráadásul a házassággal megszerezhető anyag a kevésbé tudományos értékű antik szövegeket képviselte, s inkább a kortársi modern irodalom képviseletét jelentette számukra az új beszerzések alkalma is. Apafi Mihályné Bornemisza Anna és Teleki Mihály özvegye, Veér Judit is jószerével csak magyar nyelvű irodalmat olvasott, a kertészeti és orvosló tudományokon át, a hitvitákig, imádságokig, prédikációkig terjedő munkákkal, csak Telekinének Kővárban kevesebb olvasnivaló jutott, mint Bornemisza Annának Fogarasban, a fejedelmi kastélyban. Bizonyára kedvvel olvasta férje Wendelinus-fordítását, A keresztyén isteni tudományokrólt is; Esterházy Anna Júlia a nádorral, Nádasdy Ferenccel kötött házasságot, s hét magyar nyelvű könyvet, köztük Pázmány Péter imakönyvét, Kempis-fordításokat, s az örök boldogságról író Drexelt olvasgatott, Kanizsai Orsolya, Nádasdy Tamás felesége az őt körülvevő lányokkal táncról, étkezési szokásokról és előírásokról, divatról értekezett, s a ház körüli munkákról, gyümölcs és virágtermesztésről, orvosi kezelések titkairól nyitogatta szemüket. Somy Borbála Alsólendván élt férjével Bánffy Lászlóval, hat levele is fennmaradt, melyben olvasmánytematikát érint. Bornemisza Péter neki dedikálta az Ördögi kísírtetek második kötetét. Czobor Erzsébet és Lobkowitz Poppel Éva levelekben győz meg olvasási kultúrájáról, s gazdaságirányítási feladataikat is ilyen művekhez alkalmaztatták. Nádasdy Pál özvegye, Forgách Ádám felesége a katolikussá válásához talál segédeszközöket, Pázmány, Ferenczffy Lőrinc és Kempis Tamás művei (Pázmány fordításában), valamint imakönyvek révén érett meg elhatározása. És még említhetnénk frissen föltárt adatokat (katalógusok, inventáriumok, könyvjegyzékek alapján). Ez a fantasztikus olvasói kör némileg megnyugtathatja szkeptikus irodalomtörténészeinket, s hasonló feltáró munkák nyomán még bizonnyal gyarapodni fog a névsor. A magyar nép könyvkultúrájáról, eszme- és szellemtörténeti tájékozódásáról eddig sok mindent állíthattak, jószerével minden alap, bizonyíték nélkül, most már Monok István és tanítványai, kutatótársai több évtizedes munkájának eredményeként, három évszázad hazai könyvforgalmazásának ismeretében ez konkrétan ellenőrizhetővé válik.
Eger, 2020. szeptember 3.
Jankovics József
Monok István köszönetet mond a Klaniczay-díjért
