Jankovics Józsefre gondolva, halálakor

A második világháború után született generáció tagjai – nem panaszkodhatnak unalmas életük miatt – számos történelmi fordulatot éltek át. A történelem nem csupán a proverbium komolyan vett, vagy közhelyszerű kimondásával, nem is csak annak rendszeres olvasással való megismerésével, hanem felnövekedésük folyamatában tanította őket. Már azokat, akik léteztek és nem csupán voltak. Amikor a seregélyesi fiú egyetemi éveit töltötte Szegeden, a BUM (Boldog Új Gazdasági Mechanizmus) évei zajlottak. Az Üvöltés (1969), az Elérhetetlen föld (1969) egyetemistaként került a kezébe, a Gazdátlan hajók (1979) már komoly, irodalmi folyóiratokat – Kortárs, Nagyvilág, Mozgó Világ – megjárt, szerkesztői tapasztalattal bíró ítészként. Utóbbiban szegedi barátai írtak. Az egyetemen Kovács Sándor Iván ígért világhírt, nem kevesebbet, hiszen a szorgos filosz sorsa nem lehet a feledés. Keserű Bálint talán kevesebbet, de biztosat. A rendszeres munkával mindig az irodalmi szöveg és a források közelében maradó filológus biztonságát, hogy soha nem fog unatkozni, ha nem engedi, hogy elhitessék vele, amit csinál, nem olyan fontos, mintha másfajta hivatást választva dolgozna. Talán ő is hallotta Csetri Lajostól, vagy éppen magától Zemplényi Ferenctől, hogy Merényi Oszkár, amikor a Berzsenyi-kiadás kritikai apparátusán dolgozott, bejárta gyalog azokat az ösvényeket, amelyeket a Kemenes-alji költő, hogy lássa ő is az egy-egy kanyarulat után a versben megjelenő tájat. Zemplényi, arisztokrata család leszármazottjaként, intette a filológus Merényit a pontosságra, mondván, az ősei egyike elhordatott egy dombot, vagyis Berzsenyi biztosan mást látott az adott helyről, mint a kritikai munkát (túl?)komolyan vevő filológus. Aztán mondhatnánk anekdotákat Jankovics Józsefről, ahogy Gyöngyösi István nyomában beleszeretett Gömörbe.

Bethlen Miklós, Gyöngyösi István, Ányos Pál, Babits Mihály, és a névsort folytathatnánk Esterházy Péterig. A Függő jegyzeteit Jankovics írta (Matúra klasszikusok), a Veszfál csevelyéit (Günter Grass) Stephan Füssel, míg Umberto Eco maga A rózsa nevéhez. A Függő írója egy beszélgetésben bevallotta, hogy rengeteget tanult Jóskától, mert nem hitte, hogy ennyi minden benne van könyvében. A balti német, bádogdobját ma is hallhatóan verő író már másként olvasta az alsó-szászországi könyves tudós magyarázatait, Eco pedig maga értelmezte művét. Jóska alázata, ahogy az irodalmi szöveget olvasta, a jegyzeteinek és tanulmányainak olyan erőt kölcsönöz, amely messze túlmutat a tárgyi pontosság fontosságának megértetni akarásán.

Legtöbbet azonban magyarságtudósként találkoztam vele. Ő ismerte a leginkább azt a küzdelmet, amelyet 1963-tól Klaniczay Tibor vezetésével néhányan azért folytattak, hogy a hungarológiát önálló tudományos diszciplínaként fogadtassák el Magyarországon, de – és a legfontosabb – a nemzetközi filológiai közösségek körében is. Mi akadályozta egy ilyen tudomány szakmai szervezetének a létrehozását másfél évtizedig (1977-ben alakult meg a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság, ma Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság)? Alapvetően a pártos igazság. Jankovics József is ettől féltette élete végéig azt a közösséget, amelynek ő vezetője volt 1984-től kezdve, a Társaság különféle irányító posztjain.

Nagyon sokszor vett rész vitafórumon a magyarságtudomány mibenlétéről. Határozottan tudta, hogy nem azonos az irodalomtörténettel, vagy bármelyik történettudományi szakterülettel, a néprajzzal vagy a nyelvészettel. Leginkább ezeknek az összehasonlító tudományterületeihez áll közel. Tudta és vallotta, hogy Magyarországon nagyon nehéz magyarságtudósnak lenni. Hungarológusnak. Azért mert itthon könnyen hungaristává lehet a hungarológus, különösen, ha kényeztetni kezdik szakmai lehetőségek felajánlásával. Akkor, ha nem látja, nem tudja, nem követi azokat a véleményeket, amelyek a külső szemmel látottakat mondják el rólunk. Nem csupán emberi butaság kérdése, ha valaki magyarkodik ahelyett, hogy magyar lenne. Günter Grass is ezért veri még mindig a bádogdobját, amit Jankovics mindig hallott, persze a maga saját magyar Grass-ait ismerve és megmutatva. Élete végéig küzdött azért, hogy tudja, hol a határ. Nem mániákus középutasként, hanem igazi értelmiségiként. Nem egyszerű dolog megmondani van-e, és hol a határ Uz Bence, Ábel, vagy Wass Albert hegyeinek rovásírásos szelleme között. De kell tudni erről beszélni, és a felkiáltójeleket ki kell tenni. Nem akkor, amikor a Sibói bölény szerzője a fajvédő pártjába lép, mert akkor már késő. Jóska irtózott a szélsőségektől, és komoly jövedelmet hozó kuratóriumi tagságtól is megvált, ha azt érzékelte, hogy a döntések szempontrendszere egy csöppnyit is elszakad a szakmaiságtól.

A magyarságtudomány azért is nemzetközi, hogy a felkiáltójelek kitevésekor ne utaltassunk magunkra. Ez nem szeretem, vagy nem szeretem kérdése. Ahhoz, hogy észrevegyük ezeket a jeleket, figyelni kell másokra. A Hungarológiai Értesítő, amelynek alapításától (1977) 2001-ig főszerkesztője volt, egyik eszköze volt ennek a figyelésnek. És igaza lett Jóskának, az adatbázisok világa a hatékonyság ígéretével igazából eltereli a figyelmet az eredeti célról, az információ gyors megtalálása nem helyettesíti azt, hogy egy külső szemmel megírt mű magyarországi szemmel is olvastasson, és fordítva, az itthoni véleményekről kívülről is mondjanak véleményt. A Hungarian Studies sem egyszerűen nem magyarul megjelenő magyar filológiai eredményeket közöl – ennek Jóska 1989 és 2013 között volt felelős szerkesztőjeként az életben tartója –, hanem maguk a szerzők már mindkét látásmódot szemmel tartva alkotnak benne. Sokszor tűnt lehetetlennek a lap­ fenntartása, Jóska volt az, aki nem engedett pragmatikus érveket érvényre jutni ahhoz, hogy miért nem kell továbbvergődni a lap kiadásával. És persze dolgozott minden anyagi ellenszolgáltatás nélkül.

A Társaság főtitkárhelyetteseként, majd főtitkárként több elnökkel dolgozott együtt. Svéd nyelvésszel, olasz és finn irodalmárral, és kassai polgárból prágaivá lett magyar humanistával. Utóbbival értették meg leginkább egymás lelkét. A baráti és munkakapcsolatai mindenkivel jól működtek, de valójában Rákos Péter szelíd embersége állt hozzá a legközelebb. Közösen vallották azt a szemléletet magukénak, hogy egymás szempontrendszerének kölcsönös megismerése ad igazi műveltséget, és tesz valóban magyarságtudóssá. De, és ezt mindketten fontosnak tartották, vannak határok. Minden tudományterületnek vannak intézményei, és ha intézmények, akkor időről időre megreformálásra szorulnak. Tagjaik életkoruk előrehaladtával természetes módon válnak konzervatívvá. De nem ez a konzervativizmus az, amely kizárólagosan elutasít nem intézményesíthetőnek ítélt nézőpontokat, vagy kutatási eredményeket. A Nemzetközi Magyarságtudományi Társaságot Jóska mindig féltette attól, hogy a tudományok szélsőségesei, a magukat kizáró – mert a közösen kialakított feltételrendszert nem tudták (szerintük nem akarták) teljesíteni – kutatók teret nyerhetnek benne. A határok hollétét azonban ő maga soha nem akarta meghatározni, azt az akadémiai világ konszenzusára bízta. Ehhez alkalmazkodott még akkor is, ha időről időre kritikus volt a saját köreiken kívülről érkezőket szigorúbban megítélő akadémiai iskolákkal szemben is. A másik félelme a pártos igazságok térnyerése volt. A Társaság választmányi tagsága jelölésekor, tiszteletben tartva a tagság jogait, féltő gonddal ügyelt arra, hogy közvetlenül a politikai térben megnyilvánulók inkább válasszanak: szakemberek akarnak maradni, vagy a pártpolitikai téren akarnak érvényesülni, akárcsak értelmiségi hátteret alkotva.

Keveset írt ahhoz képest, amennyit tudott. Másoknak rengeteget dolgozott. Írásai, a vele folytatott beszélgetések azonban egy karakteres, következetes gondolkodású embert állítanak elénk. Legyen időnk tanulni tőle!

Monok István