Orlovszky Géza
Budapest, 1960. március 26.–Nápoly, 2017. június 11.
Tirrén homokszem
(Utolsó találkozásom Orlovszky Gézával)
Kedves Géza!
Nem akartam elhinni, nehéz volt leírni. Nem tudtam eldönteni, milyen műfajt válasszak, mivel, hogyan kezdjem. Nem tudom harmadik személyben elmondani az utolsó nápolyi találkozásunkat. Furcsa lenne, nem illene ide a távolságtartás. Elhatároztam hát, hogy inkább levelet írok Neked, közelről szólítva meg, mert Te közel vagy hozzánk, legyünk akár hívők, akár hitetlenek.
A színhely Nápoly, 2017. június 9-én, a Via Duomo 219-ben. Itt, az első emeleten van a mi magyar „tanszékünk”. Te, kedves Géza, pontosan, mosolygósan érkeztél, mint mindig. A szobában már ott volt néhány hallgató és Papp Judit kollégánk, aki örült, hogy megismerhetett téged. Én telefonáltam éppen, meg kellett kérjelek, várj egy kicsit, mielőtt elkezdenél Zrínyiről beszélni a hallgatóinknak. A telefonbeszélgetés felkavart, de az érkezésed, a jelenléted visszaadta a nyugalmamat; a hungarológia igazi szellemét hoztad magaddal. Láthatóan alig vártad már, hogy elkezdhesd az órát, de szeretted volna mielőbb megosztani velem azt is, mire jutottál egy filológiai-bibliográfiai kérdésben, aminek megkértelek a tisztázására. Ady Endre írásáról volt szól, az Ismeretlen Korvin-kódex margójára címűről, a születéséről, s hogy 1905-ben mikor jelent meg pontosan a két része a Figyelőben. Aggályos pontossággal számoltál be tájékozódásod eredményéről, ami nemcsak nekem volt fontos egy tanulmányomhoz, hanem néhány hallgatónknak is, akiket különösen érdekel Ady publicisztikája. Ezek voltak a szavaid: „A Figyelőnek egyetlen évfolyama jelent meg 1905-ben. Havonta egy füzet jött ki, 15-ei dátummal; az utolsó két szám összevonva. Áprilisban jelent meg az Egy ismeretlen Korvin-kódex margójára, a 217–220. lapokon; októberben a Morituri, a 633–635. lapokon. Később az 1911-es Vallomások és tanulmányok című kötetben teljesen össze lett olvasztva a két cikk, Ismeretlen Korvin-kodex margójára címen (5–15 lap). Nem egyszerűen egymás mellé kerültek, hanem kicsit át is írta Ady, és változtatott a szerkezeten. Egyelőre ennyit tudtam kideríteni.”
Adtam Neked egy másik feladatot is, amíg másutt intéztem a szorongató adminisztratív ügyeket. Kezedbe nyomtam egy modern antológiát, és azt mondtam: „Kérlek, olvasd el ebből Krúdy Gyulának ezt a rövid elbeszélését. Ha végeztél vele, majd kérdezek valamit.” Az utolsó garabonciásról volt szó, amit Kosztolányi Dezső adott ki a Vérző Magyarországban, 1921-ben. Mikor visszaértem, megkérdeztelek: „Elolvastad?” „El.” „A kérdésem a következő: szerinted, ki mondja, a vége felé, azt az utolsó, gyönyörű bekezdést, a »Felső-Tisza hullámaiban kékül a szeme« kezdetűt?” Miután újra elolvastad a passzust, így válaszoltál: „Senki, szerintem a szerző beszél és értelmez. Nem is kellene oda az a gondolatjel.” Tovább erősködtem: „Siska, a főszereplő, nem lehet, ugye? Hiszen ő »Elballagott ez árnyékvilágból«. Az ’el’ igekötő a cselekvés befejezettségére utal, ugye?” Mire te: „Így van, Siska már meghalt, ő nem mondhatta azokat a szavakat. Talán maga Krúdy, a szerző akarta így ábrázolni a történetnek ezt az utolsó, kétértelmű mozzanatát.”
Beszéltünk a Szigeti veszedelem olasz fordításáról is. Az én prózai fordításomról és az endecasillabóban készülő műfordításról, amin egy költő barátom dolgozik, az én nyersfordításom alapján. Megmutattam neked a már lefordított első három éneket, de sok más strófát is, amiket a szokott módon, rendszer nélkül dolgozva már innen-onnan egyéb énekekből is lefordítottam. Elégedett voltál, Géza, örültél neki, és újra felhívtad a figyelmemet 2020, a Zrínyi-év jelentőségére, amikorra el kellene készülnie a fordításnak. Azt mondtam, „Nos, akkor még van két és fél évem!” Mire te, a szokásos bölcs és előrelátó szellemességeddel megjegyezted: „Mondjunk inkább két évet!” Beszéltél már nekem erről egyszer egy leveledben, amit most idézek: „2020-ban lesz Zrínyi születésének 400. évfordulója, amikorra sok rendezvény készül. Nagyon jó lenne valamilyen olasz eseményt is szerveznünk arra az évre. Gondolkodjunk erről.” Ezek a szavaid ismét csak azt bizonyítják, hogy sok terved volt még, több kutatásod is folyt, s hogy fontos eredményekre jutottál, amiket szerintem, megszerkesztve, feltétlenül publikálni kellene.
Két óra körül elmentünk pizzázni. Evés közben beszéltünk politikáról is, a mai európai, nemzetközi helyezet kérdőjeleiről, problémáiról. Nagyon ízlett Neked a pizza, mégis ezt mondtad: „Hogy tudnak a nápolyiak ilyen tömény, nehéz ételt megenni? S vajon egy ilyen pizza után milyen lehet a délutánjuk?”
Tudtuk, hogy a délután első felét még az egyetemen töltjük majd. Megkértelek, segíts néhány nehéz kifejezés lefordításában. Csak egy-két példát mondok. Szigeti veszedelem, II. ének, 36. strófa: „Fejér vékony patyolat vagyon fejében.” „Pontosan mi az a »patyolat« – kérdeztelek –, amiről nekem a múlt század hetvenes éveinek üzletlánca jut eszembe? A Kovács Sándor Iván-féle Zrínyi-kiadásban, a szómagyarázatok között nem szerepel. Majd más kiadásokban keresem.” Erre te, Géza: „Patyolat itt: a turbán.” Én: „Ha a turbán, akkor a »fascia«-ról, a szalagról van szó, mivel a turbán két részből áll – ahogyan annak idején Horváth Viktor Török tükör című regényének fordítása közben megtanultam.”
Aztán: Szigeti veszedelem, II. ének, 37.: „Szép arany hazdia függ alá vállárol.” Mi az a „hazdia”? Elővettem egy fiókból a Török tükör olasz kiadását. Emlékeztem, hogy abban van török és arab szójegyzék. Talán ott is szerepel a hazdia. Nem volt benne. Persze, te Géza, tudtad, mi a hazdia, de hogyan lehet lefordítani olaszra? Egyelőre nem találtam jó megoldást. Talán ’mantello’ (köpönyeg)? De ez sem biztos.
Hosszan beszélgettünk a Szigeti veszedelem olasz és klasszikus forrásairól. Megosztottunk egymással több új, talán nem is jelentéktelen átvételt, amelyek Kiss Farkas Gábor legutóbbi, gondos könyvéből is kimaradtak. Megmutattam neked néhány adatomat, s azt mondtad, te is találtál új forrásokat. Elhatároztuk, hogy mostantól rendszeresen tudósítjuk egymást a találatainkról, ha másképp nem, legalább e-mailben. De abban is megegyeztünk, hogy szeptemberben személyesen is találkozunk, Nápolyban vagy Budapesten.
A sors másképp akarta. „Jaj, miért akartál halni távol ég alatt?” – kérdezhetném én is Antigonéval, Babits fordításában. Azzal a mondattal, ami annyira tetszett Márai Sándornak is. Mindez elgondolkoztat, nagyon. „Így hozta a fátum” – mondaná Cumilla Zrínyinek.
Kedves Géza, kedves barátom! Szomorú vagyok és komor. Lesújt a gondolat, egy rettenetes „ha” gyötör: ha nem szerveztük volna meg a nápolyi utadat, még ma is élnél!… A lelkemben persze most is élsz, és Zrínyin dolgozva mindig folytatom veled a beszélgetést, hozzád fordulok majd tanácsért – ez lesz a jutalmam és a büntetésem is. Csak egy gondolat vigasztal. Az, hogy talán (s talán a „talán” sem kell ide) Magyarországra visszatérvén, magaddal vittél egy homokszemcsét a Tirrén-tengerből, amit annyira szerettél, s bizonyosan szerette szeretett Zrínyid is. Ez a tirrén homokszem Veled marad örökké, magyar földön is.
