Ritoók Zsigmondtól búcsúzunk

Néhány napja, 2026. március 13-án eltávozott Ritoók Zsigmond akadémikus. A veszteség az egész magyar tudományé, benne a magyarságtudományé is. Formálisan nem volt Társaságunk tagja, de aligha van olyan magyarsággal foglalkozó tudós, akinek életére, munkájára legalább közvetve ne lett volna hatással Ritoók tanár úr. Közvetlenül is sokunk számára volt emberi és tudósi példakép. Utolsó könyvének címe – Homéros Magyarországon (2019) – szimbolikusan is jelzi, hogy munkássága során mindig az egyetemes kultúra összefüggésében szemlélte és vizsgálta a magyar kultúrát. Madas Edit akadémikus alábbi, személyes hangvételű emlékezése az MTA I. Osztályának március 16-i ülésén hangzott el, az írott változat közlését Társaságunknak engedte át, amit hálásan köszönünk.

Ritoók Zsigmondtól búcsúzunk

Március 13-án pénteken érkezett a szomorú hír, hogy Ritoók tanár úr aznap reggel meghalt. Életének 97. évében járt. Ami számunkra most megrendítő gyászhír, az számára hittel várt hazatérés.

Nem ez a pillanat az, amikor hosszú, termékeny tudósi pályáját és legfontosabb tudományos eredményeit összegezni kellene, nem is én vagyok erre hivatott. Én most arról a tudós habitusról és emberi tartásról szeretnék röviden beszélni, amit Ritoók Zsigmond akadémiai közösségünkre példaként hagyott.

Általánosan „tanár úrnak” szólítottuk, ő kívánta így a „professzor úrral” szemben: az hivatása volt, míg emez csak rangot jelentett, amit emelkedő pályája járulékának tekintett. A sors úgy hozta, illetve személyes sorsvállalása, hogy az 50-es években bíztatóan induló egyetemi karrierje 1956-ban megtört, 1958-tól gimnáziumi latintanár lett. Jellemző rá, hogy boldog 12 évet töltött a Martos Flóra Gimnáziumban. „Előbb lettem tanár, mint tudós” – szokta mondani. A fegyelmezett tanáros attitűd mindvégig sajátja volt. Hibátlan, kissé régimódi megjelenése, visszafogott viselkedése, udvariassága tiszteletet parancsoló volt, tudományába viszont bárkit a legközvetlenebb módon bevont. Tulajdonképpen folyamatosan tanított.

Kandidátusi disszertációját a görög énekmondók történetéről még középiskolai tanárként írta meg. 1970-ben került vissza az ELTÉ-re Harmatta János meghívására. Először a Latin Tanszék mellett működő Ókortudományi Kutatócsoport munkatársa lett, ami lehetőséget biztosított számára az elmélyült kutatómunkára. Itt ért nemzetközi jelentőségű klasszika-filológussá. Az irodalomtudományok doktora cím megszerzése után 1986-ban rögtön kinevezték egyetemi tanárnak, a következő évben a Latin tanszék vezetője lett, s hat éven belül az Akadémia rendes tagja. Gyorsan felívelő akadémiai karrierjét szerényen, de különleges felelősségtudattal élte meg minden és mindenki irányában. Nyitott volt és elfogadó, ami szigorú belső értékrenddel párosult. Ez tette minden megszólalását hitelessé. Gyakran megszólalt és felszólalt: csendesen és meggyőzően, hallgatni kellett rá. Számtalan tisztség érte utol az osztályelnökségtől az Ókortudományi Társaság elnökségéig, s több külföldi, köztük az Európai Akadémia tagságáig. Ezek közül soha semmit nem tekintett dekórumnak, széles látókörrel és hivatalnoki pontossággal intézte a rábízott ügyeket.

Mindeközben elmélyült érdeklődéssel kutatott, elsősorban a görög irodalmat, Homéroszt, a szóbeliség-írásbeliség problémáját, lírát és drámát, zeneesztétikát és filozófiát, tudománytörténetet és a görög irodalom hazai recepcióját. Semmit sem öncélúan, mindent a továbbadás jegyében, írásban és szóban, laikusoknak és szaktudósoknak, erkölcsi felelőséggel tárgya és a befogadók iránt. 90 éves korában írta utolsó könyvét, a Homérosz Magyarországont, melynek szerényen az Adalékok alcímet adta. Ez is friss szellemű, inspiráló könyv, méltó lezárása egy alkotó életnek.

Ritoók Zsigmond filológiai tanulmányaiban gyakran fedezzük fel személyes érintettségét. Befejezésképpen hadd idézzem a Horatius és az arany középszer című tanulmányát, melyben a jól ismert ódának különleges, új értelmezést ad. „Ahhoz, hogy az ember a közepet, az arany középszert megtalálja, megfontolás alapján, józanul, nem érzelmi alapon, választania kell, minden helyzetben másképp. Hol ilyennek, hol olyannak kell mutatkoznia, s mégis mindig ugyanannak maradnia, bátran és bölcsen és ugyanakkor mindig ugyanannak. […] Ez nem valami elvtelen ide-oda lavírozgatást jelent, hanem éppen a recte viverét: egyenesen élni (képletes) helyi és erkölcsi értelemben, a boldogság értelmében.” (Ritoók Zsigmond: Horatius és az arany középszer. In: Vágy, költészet, megismerés. Bp. 2009, 366.)

Kedves Tanár Úr, a klasszikusokat idézve kívánjuk: Sit tibi terra levis!

Madas Edit