Castle ruins in the academic landscape of Europe?

Comments on Péter Sárközy’s article „Vár állott, most kőhalom…” A külföldi egyetemi magyar tanszékek múltja, jelene és…? Gondolatok a Nemzetközi Hungarológiai Társaság alapításának 40. évfordulóján [‘A castle stood, now a heap of stones…’ The chairs of Hungarian studies at foreign universities: their past, present, and ….? Thoughts on the 40th anniversary of the International Society for Hungarian Studies’], Hitel 11/2017: 68–80

In his paper, Péter Sárközy, retired professor of Hungarian literature at the La Sapienza university (Rome), focuses on the endangerment of academic Hungarian studies abroad. At most Western universities, he states, the chairs originally founded for the teaching of Hungarian studies have ceased to exist or are in the process of dying out.

First of all, the concept of Hungarian studies must be defined. For Sárközy, this means an academic institution (chair) which educates talented young people from other nations to become experts of the history, culture, society and economy of Hungary. For this, teachers of Hungarian studies (history, literature, language) must be available, teachers who can give professional assistance in finding answers to relevant questions. Language courses as part of Finno-Ugric or general linguistics are not enough, nor does it suffice for Hungarian studies – in Sárközy’s view – “if at one or two (mainly American) universities, at the institute of political studies some Hungarian visiting professors in the course of one semester explain (according to their own political attitudes) the historical past and present of their, hopefully, beloved homeland.”

As an academic discipline, Hungarian studies was from its very beginning an arena of national and political ambitions. Its history, which Sárközy briefly outlines in the second part of his essay, began after World War I and the deeply traumatizing peace treaty of Trianon, in which Hungary lost two thirds of its area and one third of ethnic Hungarians turned into minorities in their new home states. The development of international cultural institutions and networks was quite obviously seen as a compensation for these losses and as an attempt to reconquer in the field of culture what was (for the time being, as it seemed, irretrievably) lost in the field of state politics. This process led to the founding of Hungarian cultural institutes (Collegium Hungaricum) in various cities of Western Europe, and the state of Hungary also generously supported the teaching of Hungarian language and culture at numerous Western universities.

After World War II, this system, for obvious political reasons, lost its institutional support in Hungary for some time. However, part of these traditions were maintained with the help of those numerous Hungarian academics who had left their country (or chosen to remain in the West) in connection with the war or the revolution of 1956. From the 1960s on, the support from Hungary resumed. To support (or to counter-balance) the work of exile Hungarian scholars, visiting professors and researchers were sent out to Western universities again. In the last quarter of the 20th century, most Western countries had one or two universities in which a chair of Hungarian studies (magyar tanszék) in some form was operating.

This second golden era of Hungarian studies, for which Sárközy especially credits the renowned and influential literature scholar Tibor Klaniczay, is now – Sárközy claims – facing its end. After the end of the Socialist system, neither the state of Hungary nor the Western host states have shown sufficient interest in supporting the institutions of Hungarian studies. With the grand old men and grand old ladies of the golden era retiring, many universities have seized the opportunity to economize by completely cutting the funding of Hungarian studies, while – this is explicitly criticized by Sárközy – the state of Hungary seems to be more interested in maintaining a wide network of Hungarian language teachers than in promoting academic excellence in the research of Hungarian studies.

In face of these threats, Sárközy calls for increased support from the state of Hungary to university chairs of Hungarian studies or to those Hungarian cultural institutions (Collegium Hungaricum) which were originally founded to enable the work of visiting scholars or artists, as in Vienna, Paris, Berlin, or Rome; these institutes should also be involved in the academic education of Hungarian studies. Moreover, Hungary should exert more diplomatic pressure on universities and academic institutions to protect Hungarian studies from cuts in their funding.
So far, it is easy to agree with Sárközy about the importance of promoting Hungarian studies and the dangers of economically motivated “restructuring” in academia. However, from the viewpoint of Finno-Ugric studies and specifically the University of Vienna, there are some central points with which I beg to disagree.

Above all, Sárközy fails to understand the motivation of Hungarian studies for universities outside Hungary. While in Hungary, research into the Hungarian language, literature, or political history belongs to the Nationalwissenschaften, in the sense that each nation bears a special responsibility for the study of its language and culture, at any foreign university these areas of research must be seen and supported from a more general point of view and evaluated by more general criteria instead of Hungarian exceptionalism.

Hungarian studies in Berlin, Vienna, or Helsinki cannot function merely as a cultural arm of Hungarian foreign policy or as a window for the internationalization of Hungarian scholars and science, based on the interests of Hungarian institutions. They must also be integrated into international institutions and networks of research and higher education, and connected with the research traditions of the host country. Even if a “holistic” interest in a certain country and its culture (often arising from personal connections) is often a central motivating factor in the choice of Hungarian studies as a subject, nevertheless for serious students and scholars in other countries, “knowing Hungary” is seldom a goal in itself. Hungarian studies in other countries cannot claim an independent position without connections to related and more general, theoretical and methodological fields of study in the host country, such general or comparative literature studies, Finno-Ugric and/or general linguistics, general or Eastern European history, etc.

Could it be that one of the reasons for the present endangerment of Hungarian studies in many universities has been the failure to develop these connections? Diplomatic pressure and generous support from the “motherland” will not compensate for the (real or imagined) lack of cooperation and openness, or lack of measurable successes by generally applied criteria. Of course, if a university opts for really drastic economic measures, cutting all “minor” or “less important” philological disciplines, no cooperation nor networking will suffice – this seems to be what happened in Groningen, where not only Finno-Ugric but also Scandinavian studies fell victim to the cuts.

I fully agree with Sárközy about the importance of sending outstanding Hungarian scholars to foreign universities. However, this noble enterprise will not function without a strong infrastructure of well-integrated teachers on site. In addition to top-notch scholars, teachers are needed who can convey the necessary basic knowledge, especially the sufficient language skills, to students who may have been socialized in completely different traditions of teaching and learning, and prepare them for working in the complicated environments of Hungarian academia.

As I have myself experienced in Helsinki in the 1980s: even at a university with strong traditions and qualified Hungarian teachers who had done their best to provide the students with good language skills, the visiting professors from Hungary ended up lecturing about the basics in somewhat slowed-down and simplified Hungarian to a very small group of relatively advanced students who were fluent enough in the language. (My own experiences come from the lectures of István Szathmári, also explicitly mentioned by Sárközy.) Again, I agree with Sárközy in that a university must not turn into a “Berlitz language course”, but these lectures were not always on a much higher level of scholarship either. Probably much of these visiting professors’ potential remained unused – or was directed to other tasks, such as working on their writing projects in their relatively ample spare time, freed as they were from most administrative duties. Although not necessarily approving of it, I can well understand why a university in times of economic hardship will rather use its resources for better integrated and more “usable” personnel.

Finally, I must comment on what Sárközy writes about Hungarian studies as part of Finno-Ugristics, especially in connection with what he calls a “chair of Hungarian studies”. According to Sárközy, in Vienna and Helsinki the magyar tanszék traditionally forms a part of the Finno-Ugric department. It is hard to understand what he means by tanszék/chair: there never has been a permanent position for a professor of Hungarian studies in either of these universities, only language lecturers, visiting professors and other visitors, and chair-holding professors of Finno-Ugric languages who have in their work also, to a smaller or greater extent, touched upon issues of Hungarian linguistics.

In Sárközy’s view, the practice of including Hungarian studies into Finno-Ugristics is detrimental and now dangerous, as “after the retirement of professors of Hungarian literature, the easiest solution for the universities may be to downgrade Hungarian studies to a language lecturer’s post within Finno-Ugric language studies. This is what happened in Göttingen and, with the exception of Helsinki, at all Finnish universities” (fn. 13). I am not sufficiently well informed about the history of Hungarian literature in Göttingen, but to my knowledge, no Finnish university (with the exception of Jyväskylä) ever had a chair in Hungarian studies, so there never was anything to downgrade from. In Helsinki, instead of a visiting professor from Hungary now a native Hungarian adjunct professor (in Finnish, “yliopistonlehtori”, literally ‘university lecturer’, with a higher teaching load and a good command of Finnish) is regularly employed by the university. At other Finnish universities, Hungarian is only present as part of Finno-Ugric studies in the form of a language teacher’s position (in Turku), in the form of occasional language courses or not at all. The only exception is Jyväskylä, where a professor’s post in Hungarian studies was created in 2002. This chair and the current MA and PhD programmes have always been part of interdisciplinary cultural studies (Jyväskylä never had a chair or curriculum for Finno-Ugristics). Practically nothing of what Sárközy states about the dangers of being engulfed by Finno-Ugrian studies holds true.

In Vienna, there never was a permanent professor’s post for Hungarian studies either, but in Sárközy’s opinion, this lack was to some extent compensated by the fact that until the mid-1990s “alongside the Finno-Ugricist Hungarian chair-holder some renowned Hungarian literature scholars such as Attila Tamás, István Bitskey, András Görömbei and others received visiting professor’s positions for three years. Now, only now and then (olykor) a visiting professor is invited from Hungary for two semesters. True, despite this the homepage of the Hungarian “chair” of the Viennese Finno-Ugric department states that not only M.A. studies but even a PhD programme is offered.”

Had Sárközy investigated our homepage a little further, he could have seen that the M.A. and PhD programmes for Hungarian studies also function and keep “producing”. Recently, two PhD theses in Hungarian studies were examined on one day! Moreover, Hungarian visiting professors are invited not only now and then but regularly and continuously, although for bureaucratic reasons in managing this position (which is co-funded by Hungary and the University of Vienna), it can only be filled for one academic year at a time.

But not only do we have regular visitors from Hungary. Throughout the last 20-30 years, the main responsibility for the teaching of Hungarian studies has rested on the shoulders of permanent employees of the University of Vienna, the associate professors Pál Deréky (now retired) and Andrea Seidler (currently the president of the International Association for Hungarian Studies!); there is also a part-time lecturer’s post for Hungarian literature. According to the current development plan of the University of Vienna, after Andrea Seidler’s retirement a full professor’s post, that is, a chair for Hungarian studies will be created. The example of Vienna shows how dangerously misleading it can be to reduce the role and infrastructure of Hungarian studies into cooperations and visitors managed from Hungary, however important these might be, and how Hungarian studies are and should be an integral part of the research landscape in each country.

If medieval castles now stand in ruins, it may be because the time of medieval castles has passed. Defending the cultural interests of Hungary and contributing to its positive image (“nation-branding”), supporting Hungarian-speaking minorities and diasporas in maintaining their language and identity, fostering interest in Hungarian culture and due appreciation of its achievements, and providing Hungarian scholars with opportunities of international networking are all beautiful and noble goals. However, Hungarian studies as an academic discipline and Hungarologists as part of the global community of scholars must priorize more general and international goals and criteria: of scholarly ambition in theory and methods, of transparency and accessibility, of objective criticism, of pursuing high quality and maintaining a continuous dialogue with related disciplines. Without this, the secondary, national and instrumental goals of Hungarian studies cannot be reached either.

Johanna Laakso
professor of Finno-Ugric studies at the University of Vienna

Kövesse híreinket facebookon, várjuk a hungarológiai híreket levelezőlistánkra


Örömömmel tájékoztatjuk, hogy elindítottuk a Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság facebook oldalát. Lájkolja, kövesse Társaságunk híreit a címen is!

Várjuk a hungarológiával kapcsolatos magyarországi és külföldi híreket, felhívásokat közvetlenül levelezőlistánk címére:, vagy a Társaság íméljére.

Megjelent Az idő alakzatai és időtapasztalat a magyarságtudományokban kötetünk


Az idő alakzatai és időtapasztalat a magyarságtudományokban. A doktoriskolák V. nemzetközi magyarságtudományi konferenciájának előadásai
címmel megjelent kötetünk elektronikus változatban is elérhető:

Az Orosz Tudományos Akadémia Szlavisztikai Intézetének bemutatkozása

Orosz Tudományos Akadémia

Az Orosz Tudományos Akadémia Szlavisztikai Intézete – Oroszország egyetlen olyan kutatóintézete, amely interdiszciplináris alapon a közép-, kelet- és délkelet-európai szláv, s nem-szláv népek történetével, nyelveivel, irodalmával, kultúrájával foglalkozik. Magyarságtudományokkal foglalkozó munkatársak az Intézet jelenlegi struktúrája keretében, akár a történelem, akár a nyelv és irodalom terén szorosan együttműködnek a más kelet-, közép- és délkelet-európai népeket kutató kollégáikkal, s ennek eredményeképpen a magyar nyelvhez és történelemhez nem mint egy elszigetelődött kultúrához, hanem a régió népeivel, ezeknek a történeti és művelődési törekvéseivel, nyelvi sajátosságaival összefonódott jelenséghez közelítenek.

Olga Khavanova történész, a Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság alelnöke az Orosz Tudományos Akadémia Szlavisztikai Intézete Közép-Európai Szláv Népek Újkori Története Osztályának munkatársa.

Az Intézet bemutatkozásának teljes szövege ide kattintva olvasható.

In memoriam Orlovszky Géza – Társaságunk volt elnöke, Amedeo Di Francesco emlékezik

Orlovszky Géza
Budapest, 1960. március 26.–Nápoly, 2017.  június 11.


Tirrén homokszem

(Utolsó találkozásom Orlovszky Gézával)

Kedves Géza!

Nem akartam elhinni, nehéz volt leírni. Nem tudtam eldönteni, milyen műfajt válasszak, mivel, hogyan kezdjem. Nem tudom harmadik személyben elmondani az utolsó nápolyi találkozásunkat. Furcsa lenne, nem illene ide a távolságtartás. Elhatároztam hát, hogy inkább levelet írok Neked, közelről szólítva meg, mert Te közel vagy hozzánk, legyünk akár hívők, akár hitetlenek.

A színhely Nápoly, 2017. június 9-én, a Via Duomo 219-ben. Itt, az első emeleten van a mi magyar „tanszékünk”. Te, kedves Géza, pontosan, mosolygósan érkeztél, mint mindig. A szobában már ott volt néhány hallgató és Papp Judit kollégánk, aki örült, hogy megismerhetett téged. Én telefonáltam éppen, meg kellett kérjelek, várj egy kicsit, mielőtt elkezdenél Zrínyiről beszélni a hallgatóinknak. A telefonbeszélgetés felkavart, de az érkezésed, a jelenléted visszaadta a nyugalmamat; a hungarológia igazi szellemét hoztad magaddal. Láthatóan alig vártad már, hogy elkezdhesd az órát, de szeretted volna mielőbb megosztani velem azt is, mire jutottál egy filológiai-bibliográfiai kérdésben, aminek megkértelek a tisztázására. Ady Endre írásáról volt szól, az Ismeretlen Korvin-kódex margójára címűről, a születéséről, s hogy 1905-ben mikor jelent meg pontosan a két része a Figyelőben. Aggályos pontossággal számoltál be tájékozódásod eredményéről, ami nemcsak nekem volt fontos egy tanulmányomhoz, hanem néhány hallgatónknak is, akiket különösen érdekel Ady publicisztikája. Ezek voltak a szavaid: „A Figyelőnek egyetlen évfolyama jelent meg 1905-ben. Havonta egy füzet jött ki, 15-ei dátummal; az utolsó két szám összevonva. Áprilisban jelent meg az Egy ismeretlen Korvin-kódex margójára, a 217–220. lapokon; októberben a Morituri, a 633–635. lapokon. Később az 1911-es Vallomások és tanulmányok című kötetben teljesen össze lett olvasztva a két cikk, Ismeretlen Korvin-kodex margójára címen (5–15 lap). Nem egyszerűen egymás mellé kerültek, hanem kicsit át is írta Ady, és változtatott a szerkezeten. Egyelőre ennyit tudtam kideríteni.”

Adtam Neked egy másik feladatot is, amíg másutt intéztem a szorongató adminisztratív ügyeket. Kezedbe nyomtam egy modern antológiát, és azt mondtam: „Kérlek, olvasd el ebből Krúdy Gyulának ezt a rövid elbeszélését. Ha végeztél vele, majd kérdezek valamit.” Az utolsó garabonciásról volt szó, amit Kosztolányi Dezső adott ki a Vérző Magyarországban, 1921-ben. Mikor visszaértem, megkérdeztelek: „Elolvastad?” „El.” „A kérdésem a következő: szerinted, ki mondja, a vége felé, azt az utolsó, gyönyörű bekezdést, a »Felső-Tisza hullámaiban kékül a szeme« kezdetűt?” Miután újra elolvastad a passzust, így válaszoltál: „Senki, szerintem a szerző beszél és értelmez. Nem is kellene oda az a gondolatjel.” Tovább erősködtem: „Siska, a főszereplő, nem lehet, ugye? Hiszen ő »Elballagott ez árnyékvilágból«. Az ’el’ igekötő a cselekvés befejezettségére utal, ugye?” Mire te: „Így van, Siska már meghalt, ő nem mondhatta azokat a szavakat. Talán maga Krúdy, a szerző akarta így ábrázolni a történetnek ezt az utolsó, kétértelmű mozzanatát.”

Beszéltünk a Szigeti veszedelem olasz fordításáról is. Az én prózai fordításomról és az endecasillabóban készülő műfordításról, amin egy költő barátom dolgozik, az én nyersfordításom alapján. Megmutattam neked a már lefordított első három éneket, de sok más strófát is, amiket a szokott módon, rendszer nélkül dolgozva már innen-onnan egyéb énekekből is lefordítottam. Elégedett voltál, Géza, örültél neki, és újra felhívtad a figyelmemet 2020, a Zrínyi-év jelentőségére, amikorra el kellene készülnie a fordításnak. Azt mondtam, „Nos, akkor még van két és fél évem!” Mire te, a szokásos bölcs és előrelátó szellemességeddel megjegyezted: „Mondjunk inkább két évet!” Beszéltél már nekem erről egyszer egy leveledben, amit most idézek: „2020-ban lesz Zrínyi születésének 400. évfordulója, amikorra sok rendezvény készül. Nagyon jó lenne valamilyen olasz eseményt is szerveznünk arra az évre. Gondolkodjunk erről.” Ezek a szavaid ismét csak azt bizonyítják, hogy sok terved volt még, több kutatásod is folyt, s hogy fontos eredményekre jutottál, amiket szerintem, megszerkesztve, feltétlenül publikálni kellene.

Két óra körül elmentünk pizzázni. Evés közben beszéltünk politikáról is, a mai európai, nemzetközi helyezet kérdőjeleiről, problémáiról. Nagyon ízlett Neked a pizza, mégis ezt mondtad: „Hogy tudnak a nápolyiak ilyen tömény, nehéz ételt megenni? S vajon egy ilyen pizza után milyen lehet a délutánjuk?”

Tudtuk, hogy a délután első felét még az egyetemen töltjük majd. Megkértelek, segíts néhány nehéz kifejezés lefordításában. Csak egy-két példát mondok. Szigeti veszedelem, II. ének, 36. strófa: „Fejér vékony patyolat vagyon fejében.” „Pontosan mi az a »patyolat« – kérdeztelek –, amiről nekem a múlt század hetvenes éveinek üzletlánca jut eszembe? A Kovács Sándor Iván-féle Zrínyi-kiadásban, a szómagyarázatok között nem szerepel. Majd más kiadásokban keresem.” Erre te, Géza: „Patyolat itt: a turbán.” Én: „Ha a turbán, akkor a »fascia«-ról, a szalagról van szó, mivel a turbán két részből áll – ahogyan annak idején Horváth Viktor Török tükör című regényének fordítása közben megtanultam.”

Aztán: Szigeti veszedelem, II. ének, 37.: „Szép arany hazdia függ alá vállárol.” Mi az a „hazdia”? Elővettem egy fiókból a Török tükör olasz kiadását. Emlékeztem, hogy abban van török és arab szójegyzék. Talán ott is szerepel a hazdia. Nem volt benne. Persze, te Géza, tudtad, mi a hazdia, de hogyan lehet lefordítani olaszra? Egyelőre nem találtam jó megoldást. Talán ’mantello’ (köpönyeg)? De ez sem biztos.

Hosszan beszélgettünk a Szigeti veszedelem olasz és klasszikus forrásairól. Megosztottunk egymással több új, talán nem is jelentéktelen átvételt, amelyek Kiss Farkas Gábor legutóbbi, gondos könyvéből is kimaradtak. Megmutattam neked néhány adatomat, s azt mondtad, te is találtál új forrásokat. Elhatároztuk, hogy mostantól rendszeresen tudósítjuk egymást a találatainkról, ha másképp nem, legalább e-mailben. De abban is megegyeztünk, hogy szeptemberben személyesen is találkozunk, Nápolyban vagy Budapesten.

A sors másképp akarta. „Jaj, miért akartál halni távol ég alatt?” – kérdezhetném én is Antigonéval, Babits fordításában. Azzal a mondattal, ami annyira tetszett Márai Sándornak is. Mindez elgondolkoztat, nagyon. „Így hozta a fátum” – mondaná Cumilla Zrínyinek.

Kedves Géza, kedves barátom! Szomorú vagyok és komor. Lesújt a gondolat, egy rettenetes „ha” gyötör: ha nem szerveztük volna meg a nápolyi utadat, még ma is élnél!… A lelkemben persze most is élsz, és Zrínyin dolgozva mindig folytatom veled a beszélgetést, hozzád fordulok majd tanácsért – ez lesz a jutalmam és a büntetésem is. Csak egy gondolat vigasztal. Az, hogy talán (s talán a „talán” sem kell ide) Magyarországra visszatérvén, magaddal vittél egy homokszemcsét a Tirrén-tengerből, amit annyira szerettél, s bizonyosan szerette szeretett Zrínyid is. Ez a tirrén homokszem Veled marad örökké, magyar földön is.

2017. szeptember 1-jén tartja választmányi ülését a Társaság

Időpont: 2017. szeptember 1. (péntek) 9.00 óra

Helyszín: MTA Könyvtár és Információs Központ (Konferenciaterem)
1051 Budapest, Arany János u. 1. II. emelet

A választmányi ülés határozatképességével kapcsolatos figyelmeztetés: Amennyiben a fenti időpontban a Választmány ülése nem határozatképes (a szavazati jogokkal rendelkező tagok 50%+1 fő nincs jelen), úgy a megismételt ülés az eredeti helyszínen és napirendi pontokkal a megjelentek számára tekintet nélkül határozatképes.

Határozatképtelenség esetére kitűzött, megismételt választmányi ülés időpontja:
2017. szeptember 1. (péntek) 9 óra 15 perc


1.) A Doktoriskolák VI. konferenciájának helyszíne és időpontja
Előterjesztő: Bene Sándor és Dobos István

2.) Döntés a IX. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus időpontjáról, a Szervezőbizottság és Előkészítő Bizottság összetételéről
Előterjesztő: Monok István

3.) Tájékoztató a Társaság tevékenységéről és kiadványairól
Előterjesztő: Monok István

4.) A Társaság működési stratégiája
Előterjesztő: Andrea Seidler

5.) Új NMT-tagok

6.) Egyebek

40 éves a Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság

Megalakulásának 40. évfordulója alkalmából a Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság ünnepi ülést rendez a Magyar Tudományos Akadémián.

A rendezvény időpontja: 2017. szeptember 1. péntek
Helyszíne: MTA Székház, Felolvasóterem (1051 Budapest, Széchenyi István tér 9. I. emelet)


a Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság elnöke

a Magyar Tudományos Akadémia alelnöke

a Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság volt főtitkára
A Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság története, tevékenységének eddigi súlypontjai

az MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottságának elnöke
A geográfia mint hungarikum-tudomány

a Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság főtitkára
Komparatisztika és magyarságtudomány


a Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság elnöke és társelnöke
A Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság megújított működési stratégiájának bemutatása

18.00–20.00 Állófogadás


Tanulmánykötet Gál Jenő 60. születésnapjára

Gál Jenő átveszi a 60. születésnapjára készült tanulmánykötetet

Kollégái, barátai és tanítványai kétnyelvű (magyar–cseh) tanulmánykötettel köszöntötték Gál Jenőt, a Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság Felügyelőbizottságának elnökét, a prágai Károly Egyetem munkatársát, a magyar–cseh kulturális kapcsolatok művelőjét 60. születésnapja alkalmából.

A  Hungarobohemica pragensia. Tanulmányok Gál Jenő 60. születésnapjára című kötet a Károly Egyetem BTK webáruházában ide kattintva, a kötet tartalomjegyzéke és előszava pedig ide kattintva érhető el.

Megjelent a Napló és történelem c. szimpózium kilenc előadása


A VIII. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus Napló és történelem c. szimpóziumának kilenc előadása a Múltunk 2017/1. számában olvasható.

További részletekért ide kattintson.

Nyilatkozat a Közép-európai Egyetem státuszát érintő tervezett törvénymódosításról

A Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság vezetősége fontosnak tartja leszögezni, hogy semmilyen nemzeti tudományos diszciplína nem művelhető önmagában. A rendszerváltást követően alapított Universitas Europae Centralis kiváló lehetőséget teremtve javította annak lehetőségét, hogy a magyarországi kutatók helyben jussanak olyan környezethez, amelyben megismerkedhetnek a világ legújabb humántudományi irányzataival, azokkal az elméleti és módszertani eredményekkel, amelyek a magyarságtudomány megújításához is fontosak számunkra. A CEU olyan iskolát teremtett, amelyben a párbeszédet nem folytató, egymás munkáját nem ismerő közép- és kelet-európai szakmák képviselői napi szinten találkozhatnak. Megalapítása óta folyamatosan javította az oktatás minőségét, kutatási programjai példaadók, könyvtára pedig a magyarországi kutatási infrastruktúra hiányait igyekszik korrigálni.

A tudományos műhelyek szabad párbeszédéért, a kánonok kritikai reflexiójáért sok évszázad óta folytat harcot az európai értékeket ismerő értelmiség. Az elért eredményeket nem szabadna ideológiai, politikai, végső soron önös gazdasági, és persze szűk látókörű hatalmi érdekek alapján veszélyeztetni.

Nézetünk szerint a tudományos társadalomnak fel kell emelnie szavát minden olyan próbálkozás ellen, amely veszélyezteti a tudományos gondolkodást és a szabad kutatást. A tudomány mindig is rendelkezett kritikus funkcióval, amely a tudomány jövője, a tudomány és az oktatás szabadsága szempontjából elengedhetetlenül szükséges.

Ezért szeretnénk kifejezni szolidaritásunkat a készülő átgondolatlan, társadalmi konszenzust nem tükröző törvénytervezet által egzisztenciájukban is fenyegetett kollégáinkkal, és felemelni szavunkat egy olyan intézmény munkájának ellehetetlenítése ellen, amely a szélesebb értelemben vett magyarságtudomány művelése szempontjából is kulcsfontosságú.

Andrea Seidler

Monok István

Bene Sándor

flag A nyilatkozat angol nyelvű változata ide kattintva olvasható. flag